Csávossy György

Itthon
Gálfalvi Györgynek
Itt ülök Erdély köldökén
s most is melengető,
bár megtépett őszi táj
cirogatásában,
nyelvemen érzem
az idők pengéjével fakasztott vér
és megavasodott borok ízét,
mintha perzselt szagot hozna a szél
és Apáczai fohászait sóhajtaná
az esti lehelet.
Bizony,
ekképp itthon érzem magam,
mindent vállalva,
itthon,
nyűgösen,
szitkozódva,
olykor ömlő könnyel,
de itthon.
Megsimogatom gondolatban
a hűséges fejfák homlokát,
már rám is vár a múlt,
de estéim boltíve alatt
megálmodom még
áldott anyák termékenységét,
szülőföldem barázdaráncait,
kalászok aranydárdás osztagán
a holnap reménysugarát,
keresztet és kakast
a tornyok tűhegyén
és várom,
várom,
nyitott sírok mellett
a feloldozást hozó
napfelkeltét.
2000 őszén

A Magurán
Fiamnak
Sárgul a zöld az augusztusi tűzben.
Csavargó szél csiklandozza
borzos tőkék emlőit -
alattunk,
párás légben, verejtékben
piheg a város.
Itt, a szőlőtaláros
Magura csillámpaláján,
az erdélyi édenkert hajdani
érintetlensége,
fű, fa virág,
fénykarikák,
rigó, pele,
orgonáknak szívlevele,
szilvaillat, érő alma
ádámcsábító hatalma
lipve-lopva
elzsongítja
fáradt idegrendszerünk.
Olykor, olykor összeverünk
egy-egy csuprot, poharat...
Búcsúztatja a nyarat
már a szajkó hangoskodó pinceajtó
szabadítja fel a szellem
sebességkorlátozással
szelídített szárnyait.
Ülünk csendben, bágyadt csendben...
A lassan szürkülő
csillagszirmos kupola alatt
türelmesen várjuk
mi, Erdély pinceremetéi,
mikor,
hány óraütés,
hány meddő fohász után
emelkedik ide
a történelem dagályával,
mentők hajóharangjával,
vagy bár, mint világító bója
a megálmodott,
hozzánk hűtlen
Európa.
2000. augusztus